Részletek
Sági György új regénye Pompeji ősi városában játszódik, ahol a mából a múltba tévedt főhős az emberi lét alapkérdéseit vitatja meg újdonsült barátjával, miközben a Vezúv kitörésének vészjósló előjelei árnyékolják be a város lakóinak utolsó napjait.
A szerző egyes szám első személyű hangja nem titkoltan azonosul a váratlanul a múltba cseppent főszereplővel, aki egy turistacsoporttal érkezik a Vezúv lábához. Az út során találkozik egy titokzatos idegennel, aki mintha a város élő lelke volna. Kísérőjéül szegődik Pompeji felfedezése közben, segít feltárni az ókori település múltját és rejtélyeit. Izgalmas találkozásokon keresztül vet fel olyan kérdéseket, mint az identitás, az idegenség, a hit és a szabadság. Végig követjük őket a kocsmába, a korabeli fürdőbe, majd egy előkelő házba, az úton végig társuk a kettőjük közti diskurzus, érzéki élvezetekről, judaizmusról, zsidókról és rómaiakról. Helyszín a Római Birodalom, Pompeji utcaképe, tógát viselő lakóival, gladiátorokkal az amfiteátrumban, gazdag lakomákkal és a hordóban érlelt római különlegességgel, a garummal.
A regény központi szimbóluma, a vulkán, tökéletes metafora az élet kiszámíthatatlanságára és törékenységére, az egyre jobban kibontakozó filozófiai beszélgetések pedig rávilágítanak a mindenség alapvető kérdéseire. A könyv egyszerre szórakoztató és elmélyült, tele szimbólumokkal és irodalmi utalásokkal, amelyek elmélyítik a történet mondanivalóját.
„A kultúrák, civilizációk, világok ideje lejár, a nemzedékek jönnek és mennek. Ami nem szervesen pusztul el, furcsa módon néha megmarad, mint Pompeji, és intenzív, halott jelenléte alkalomról alkalomra zavarba ejtően közel hozza a múltat.
Pompeji időkapuként tárul ki ebben a könyvben a teremtő fikció előtt, s hirtelen megmutatkozik, hogy kétezer év távolság ellenére mennyire összeszövődik az I. század válságkorszaka a miénkkel. Vannak idők, amikor mindenki úgy érzi, hogy a dolgok nem mehetnek tovább úgy, ahogy eddig mentek. Sági György új regénye azt igyekszik megérteni, milyen fontosságot fenyegetett akkor, és milyet fenyeget ma a válság; hogyan válik bizonytalanná a folytonosság és a béke, és hogyan igyekszik mindennek ellene szegülni a kultúrtörténeti esszéregény erotizáló nyelve. Hogy mire jók az egymással rivalizáló hagyományok, kínálnak-e kapaszkodót, vagy csak a káoszt növeli versengésük, amelyből kinő a születő kereszténység.
Egy nap a történelem két oldalán, a katasztrófa előszelében, úgy, mintha a béke, a Pax Romana tárgyi és szellemi kultúrájával együtt örök volna. Úgy, mintha közben mindenki tudná, hogy a régi világ halálra ítéltetett. Úgy, hogy közben aktuális marad, fenyegető és felemelő. Mint Pompeji romjai mindmáig.”
Vári György irodalomtörténész, kritikus