Bradley Tamás visszaüt (illusztrált regény)

Kötetünk képeiről

Rejtő a háború utáni irodalomba való visszatérése (1956-1957) a magyar képregény újjászületésével esett egybe – nem véletlenül. A forradalom után a hatalom nagyobb teret kívánt engedni a szórakoztatásnak, megszaporodtak a magazinok, Füles címmel pedig heti rejtvényújság indult, mely irodalmi alkotások képregényes feldolgozásait kezdte közölni, aztán egyre több lapban jelentek meg képes történetek.

Cs. Horváth Tibor (1925-1993), a legnagyobb magyar képregény-dramaturg először irodalmi klasszikusokból válogatott: a karikaturisztikus ábrázolásokba jeleskedő Korcsmáros Pál (1916-1973) mellé így lépett be rövidesen a másik vezető képregényrajzolónak a realista illusztrátor, Zórád Ernő (1911-2004). Korcsmáros képeivel 1961-ben jelent meg az első Rejtő-képregény, A szőke ciklon, majd 1963-ban A 14 karátos autó, 1964-ben a Piszkos Fred a kapitány. Immár képen is élővé vált Rejtő színes, eredeti alakokkal benépesített világa.

A hetvenes évek Fenegyerekek sorozatában több remek képregényt rajzolt a karikaturista-illusztrátor, Endrődi István, ahogy a hatalmas szakmai tudással rendelkező Gugi Sándor (1917-1998) is, aki 1954 után elsőként rajzolt Magyarországon modern képregényt. A Tom Bradley visszaüt (1967), a Tigrisvér (1969) és A néma revolverek városa (1971) Magyar Ifjúságban jelentek meg Zórád rajzaival.

A pályáját festőművészként jegyző Zórád a sajtóillusztrációból érkezett 1957-ben a képregénybe s vált annak legnagyobb magyar mesterévé. Képregényiben változatos plánokat, igényes oldalszerkesztési módszereket alkalmazott, az egyes képkockák azonban önálló illusztrációként is felfoghatók a műnek, melyek nyomon követik a cselekmény folyamatát.  Ezek közül válogattuk ki kötetünk képeit.

A ponyvakirály visszatér

Rejtő Jenő (1905-1943), a magyar irodalom tragikus sorsú alakja rövidre szabott életének egy évtizede alatt (1932-1942) olyan alkotói pályát futott be, amely mind a mai napig a magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb példányszámban megjelenő szerzőjévé avatja.

Az 1948 után feketelistára került, két háború közötti magyar ponyvairodalom vezető alkotója volt, számára életforma volt az írás, egyben az önpusztítás eszköze is: amit keresett, jórészt szerencsejátékra költötte, arra pedig, ahogy dolgozott, az egészsége is ráment. Sikeres volt színpadi szerzőként, operett-librettistaként és filmíróként is, dramaturgiai tudását filléres és pengős regényeinek írásakor is kamatoztatni tudta.

Sokféle irodalmi zsánerben volt otthon: éppúgy mestere volt a légiós regényeknek, mint a világ kikötőinek egzotikus alakokkal és helyszínekkel teli környezetében játszódó matróztörténeteknek (ezekkel érte el legnagyobb sikereit), de sikerrel próbálkozott a vadnyugati kalandregénynek (Gibson Lavery néven jegyezte ezeket), de írt kémtörténeteket, gyarmati kalandos elbeszéléseket is.

1956-os szerzői rehabilitációja után, melyet a nagy tekintélyű Hegedüs Gézának, a kiváló irodalmárnak és irodalomtörténésznek, a hajdani pályatársnak köszönhetett művei számtalan kiadásban, sok-sok milliós példányszámban jelentek meg. Sikerének titka a sajátos humor volt, ami legtöbb könyvét jellemezte, és a nyílt, leplezetlen szándék, hogy ő bizony „csak” szórakoztatni akar – a saját módján, egy abszurd világban is a humanista értékeket követve.

Sokszor mondták róla, hogy nem volt igazi ponyvaíró, mert inkább paródiáját adta e (méltatlanul) lebecsült műfajnak, s szinte már-már valódi irodalmat „csinált”. Rejtő aligha szorul ilyen igazolásra: a nagy mesterségbeli tudás, ahogy történeteit felépítette, és a szövegeivel szembeni igényesség emeli ki őt korának dolgos író-iparosai közül – és teszi élővé, ma is élvezhetővé műveit.