Goldgruberné

 Aki nem titokban olvas képregényt, az biztos, találkozott már vele vagy velük. Aki megkérdezi, hogy mi is ez? Gyerekkönyv? Gyerekrajzok? Egyáltalán művészet? Próbálja kategorizálni az ismeretlent valami általa ismertbe, miközben el sem gondolkodik azon, hogy ez valami teljesen különálló, egyedi, esetleg különböző ismert médiumok ötvözete. Van, ami egyértelmű: "- Mit olvasol? - Könyvet... - Milyen könyvet?". Ugyanez képregénnyel már másképp működik, mert nem kell magyarázat. Megvan a konkrét elképzelés, hogy mi a képregény: gyerekkönyv, szuperhősök, irodalmi adaptáció, vicces képsor, manga. De ezek közül csak az egyik, szigorúan csak az egyik. És hogy tekint Goldgruberné egy képregény alkotóra? Nos, ha lehet, az még rosszabb, mint az olvasó.

Tulajdonképpen ez a kiadvány nem ilyen szomorú hangulatú. Sőt, inkább könnyed, vicces. Nicholas Mahler rajzai és karakterei eleve azt sugározzák, hogy az élet... talán nem mindig szép, könnyű, gyakran fura, de élvezzük, nevessünk! A szerző a saját életéből merít ihletet, a saját megfigyeléseire alapoz. Sokszor találkozik Goldgrubernékkel, de bemutatja a képregényes élet másik oldalát is. A szerzők összejöveteleit, a különböző fesztiválokat, találkozókat. És ahogy a képregényt nem ismerő vagy elutasító ember lenézi az ezzel foglalkozót, úgy a geek társadalmon belül is megvannak a rangsorok. A mainstream mindig üti az underground műveket, viszont jelen van a másik réteg is, amelyik pont az aktuális divatot tekinti semminek. Láthatunk pár ismert és befutott alakot a szakmából, akik mellé került Mahler bizonyos találkozókon. Szerencsétlenségére. Viszont az olvasónak ez jó, mert a helyzet komikumát ragadja meg a szerző. Teszi ugyanezt különböző hétköznapi helyzetekben is, illetve a cosplay világával kapcsolatosan. Mert ennek is van ám árnyoldala, amit leginkább a (viszonylag) külső szemlélő vesz észre, de az nagyon.

No de, még egyszer: ez a kiadvány egyáltalán nem komoly vagy szomorú hangulatú. Néha minden képkocka megnevettet, néha meg kell találni az összefüggéseket, de érdemes rászánni azt a pár másodpercet. Ha akarjuk, akkor csak ennyi. Levesszük a polcról, felütünk találomra egy kis fejezetet, és jót mulatunk. Persze érdemes egy fejezetet egységként kezelni, a folytonosság miatt is, illetve mindig egy adott tematika vagy vezérszál mentén futnak az oldalak. Ha utána mégis tovább menne a gondolatunk, és magunkra vagy a környezetünkre ismerünk valahol, ne csodálkozzunk, engedjük a gondolatot végig menni. Mert ezek vagyunk mi is: kicsit furák, néha bénák, gyakran félreérthetőek, betegek, viccesek, humorosak, okosak és még sok minden egyéb is. Tanuljunk meg nevetni és örülni, és ha kétségeink vannak, hívjuk segítségül például ezt a képregényt!